"Nem talált, nem talált, nem talált - mondja magának biztatásnak"

Egyszer egy nagyon boldog ember azt mondta nekem, hogy szomorú. Befőttesüvegbe gyűjtöttem hazug könnyeit. Néha beleöntöm az óceánba, de mindig visszatalál.

Neked megveszek egy óceánt karácsonyra, pedig utálom, de az óceánt és téged nem.

Melyiket kéred?

 Különleges akciónk keretein belül idén nemcsak a nőgyógyászok, hanem az összes orvos elmehet a picsába.

Alapvetően soha nem értek semmit, ami egy kicsit is politika. Mondhatnám, hogy ez a baj. De nem ez a baj, mert hülye nem vagyok, az állam viszont koppant már a földön egy párszor a napokban. Persze ez sem most kezdődött, de hozzám most ért el, most érte el a ’vészhelyzet’ kategóriát is talán.

Pénzt akarnak? Nincsenek eléggé megbecsülve? Most meg egyszerűen fogják magukat és nem dolgoznak? És még csak kirúgni sem lehet őket, mert orvoshiány van az országban?

Merőben amatőr módon erre csak annyit tudok mondani, hogy a jó kurva anyátokat. Most szartak rá a hippokratészi esküre, én úgy ahogy van mindtől elvenném az engedélyét.

De, igen, ezt sajnos nem lehet.

Szóval elvileg életeket mentenek. Oké. Van, amelyik. Persze elfogult vagyok, mert rühellem mindet. És ha én lennék itt a diktátor (brrr), akkor talán még jogosan is éreznék magukat elnyomva.

Ennek viszont még mindig nincs értelme. Szóval ők ilyen fontos figurák, értjük, nincsenek megbecsülve. Értjük. Elvileg pótolhatatlanok is.

Akkor hogy a jó **********ba van képük egyszerűen nem bemenni dolgozni?

Van ennek egy „jó” oldala is, „végre” bebizonyították nyilvánosan azt, amit én (meg szerintem nagyjából mindenki) már eddig is tudtam: ők sem az emberekért, hanem a pénzért dolgoznak. Kurva sok pénzért. Miközben a borítékoktól vastag zsebüket simogatják, falukon egy évek verejtékes munkájával szerzett orvosi diplomával, kezükben gyilkos szerszámokkal, könnyű elhitetni magukkal és másokkal is, hogy ők az istenek.

És amíg ekkora valakiknek képzelik magukat, addig úgyse fognak „leereszkedni” a földi halandók közé, elfogadva, hogy a többszáz eurós fizetés esetleg nem a legrosszabb dolog a világon.

Véleményem szélsőségességét vállalom, olyannyira, hogy még az ellenvéleményeket is leszarom.

A baj ott kezdődik, hogy ebben az országban az orvosok a betegek. Gyógyíthatatlan fogyatékosságban szenvednek.

Illusztrációként csatolom Hajós András dalát az erkölcsi fogyatékosságról.

Elfáradtam. Most meztelen vagyok, ruhát hordani fárasztó. Mindegy.

Legjobbnak, legrosszabbnak lenni fárasztó. Ezt a szót leírni is fá... á mindegy.

Meg elhagyatott folyosón ücsörögni. Állandóan úton lenni. Vodkát narancslével inni. Jobb kézzel, mégis csúnyán írni.

Szorít a láncom, a gyűrű, a szvetter. Szorít a körömlakk. A tudat, ha bántalak. Az öv, aztán anélkül, a nadrág. A melltartóvas karcolja bordáimat. A zoknim nagyon aranyos, őt szomorúan égetem el. Szorítottak a ruháim. A bugyim is szorított.

Meztelenül álldogálni felhőket karcolászva, széllel békülni fárasztó. És hideg. Fárasztó nem tudni, minek. Elfáradni is fárasztó.

Magamból kirepülni. Elhagyni magam, megcsalni magam, szakítani magammal.

Sejteni, hol vagy. Megvonni a vállam. Megvonni magam másoktól, magam magamtól. Fejben énekelni. Visszhangozni. Nem visszhangozni. Visszhangozni akarni. Túlnőni a zsiráf nyakán. Néha felnyögni, hogy talán. Süket fülek után kutatni. Csontos kezek. Semmise. Hazamenni, hazajönni.

Egyedül fárasztó.

- Itt álljunk le. Gyújthattok három gyertyát - szól anya, és kezünkbe nyom fejenként három kis mécsest.

- Ő kicsoda volt? - kérdezem. Elmagyarázza.

Megfogja kezünket, tovább megyünk. Megint megállunk. Most gyújtunk mindhárman egyet. Réz szárnyát lebegtető angyalt keresünk, nem találjuk, sötét van.

Itt nincs semmi. Semmi lényeges. Persze rengeteg gyertya, két Jézus, de amúgy meg hát, nem.

Átmegyünk a másikba. Nem akarunk, nem kéne, jobb lenne, ha nem kéne. Megyünk. Összehangolt léptekkel, fekete kabátban. Lépegetünk.

Útközben megcibálom anyu kabátját.

- Elszavalod a nyulacskát?

Kinevet. Aztán erős akcentust színlelve belekezd.

- Adin, dva, tri, četyri, pjať, išel zajčik poguljať.

Reggel lett. Onnan tudtam, hogy amikor előző nap elmentem aludni este volt, és még régebben megtanítottak velem, hogy azután a reggel jön. Bebújtam a párnám alá, és akár hiszitek akár nem, ott felejtettem magamat! Napok, hetek, évek teltek el így, amíg újra előmerészkedtem alóla. Ott akartam felejteni egy Érzést, ami hiányozni fog, de nem tudtam mit kezdeni vele. A nagyujjam csodálkozva nézett rám.

- Hát te neked meg mi bajod van? - kérdezte kissé agresszíven. Még egy közepesen felismerhető skót akcentusa is volt neki.

- Nekem nincsen - néztem rá ártatlanul, felültem, gyújtottam egy gyertyát, gyufával, mert azt szerettem nézni, ahogy a lángok lassan küzdenek felfelé. A nagyujjamig!

- Au! - kiáltott az érintett, én pedig elfújtam a gyufát.

- És neked mi bajod?! - ragadtam meg a torkánál fogva.

Sírni kezdett. Nem tudtam mit kezdeni vele, én kifestettem hupikékre még néhány napja, többet nem tudok tenni, hogy boldog legyen. Aki hupikék, annak már boldognak kell lennie!

Épp azon gondolkoztam, talán inkább levágom, amikor észrevettem, hogy a kisujjam, amin volt egy betű, ami egy szónak a kezdete volt, de nekem egy másiknak is, szóval ez az enyhén görbe csöppség odahajolt a nagyujjamhoz és megölelte.

Szipogva, megrökönyödve néztük őket a többi ujjammal. Talán mind megőrültünk?

Hirtelen ugrottam vissza a párna alá, hangoskodva hogy "holvagy?!", vissza akartam szerezni az Érzést, de eltűnt. Biztosan elijesztettem, arra gondoltam.

De nem. A mutatóujjam rám nyújtotta a nyelvét, és a szomszédra mutatott, aki kissé morcosan nézett rám ugyan, de átnyújtotta az Érzést.

Pesten mindenki turista,

de van egy parányi lista

amire felvesznek téged

ha az életet végülis megérted,

a csatlakozást elérted,

a lyukasztót is feléred,

a harmincnégyes termet megtalálod elsőre,

határozottan lépsz a lépcsőre,

már mindenkit ismersz

és köszönni is mersz,

van diákod és bérleted,

meg pörgős életed

és agyonkecsupozott melegszendvicsed.

Itt a levegőben

valami néha, valami újra

csendül, talán a tüdőmben

már magamba szívva szól halkan

a Duna-moraj-zűrzavarban

mégis félve, mégis élve

élénken emlékezve az elejére

a végére. a végére?

újra lettem itt egy percben

az ágyban a wi-fit lopva

'signál velmi spatná' - mondja

a gép, nem érdekel,

talán menni kell, talán már nem is vagyok itt

talán te se, nem, ez biztos,

csak a vodka és az édes nevetés egy delfin sikolyával együtt

belopta magát az éjszakámba és ott nyaralt, ott telelt.

jó reggelt.

 A metrón mindenkinek van jegye.

Az emberek ülnek, szemük feszülve

egyetlenszáz pontra,

néha balra néha jobbra

- el van ez már régen rontva.

A metrón ugye midnenkinek van jegye,

vagy bérlete, no meg szaga, nyúldosó keze,

unalmas napjai, háttérzaj, élete

parányi szakaszjegyútját ránk élve.

Undok hely a metró.

Se állni, se ülni nem jó,

azért ülni jobb.

Aztán ha jön egy öreg bácsinéni

mégis felállsz, pedig senki sem kéri,

de megköszöni, vagy legalább biccent,

aztán megállunk és kiszállunk és tudjuk, hogy senki sem bliccelt,

mert a metrón mindenkinek van jegye.

 Valami nagyszabású, az kéne, mi?

De elmúlt. A fejfájásom. Néha az elmúlás ilyen kisszabású, hogy ha csámcsogunk is rajta, nem számít, még a fogunk se törik bele.

Van olyan is, hogy elnyúlás. Mondjuk mikor x elvenné a sótartót, amely elhelyezkedésében valamelyest y válla mellett található, picivel hátrébb, és x elnyúl, hát y mellett. Meg ugye a fotel.

Aztán van az a fajta, hogy ő szembemosolyog veled a folyosón, befordul egy ajtón, egy másikon kifordul és a dübörgő zenében nem mered hangosan gondolni hogy utána fuss, de megvonod a vállad miért ne, fogadás, Csilla, mi? Aztán ezt hónapokig emlegeti, pont, pont, pont és pontok, és vicces, mit miért vajon, és tényleg mondott-e, talán ő sem tud aludni, írsz egy sms-t, de nem küldöd el, csak bepötyögöd, pár nap múlva ki is törlöd a telefonodból, de úgyse szereted, soha nem is és talán majd egyszer, most meg szembemosolyog veled egy szélesebb folyosón már ki sem mész utána pedig hív, de nem fontos, hiába erőlködsz, nem tudod visszaidézni az utolsó csók ízét.

Végy egy hosszú napot. Ülj végig négy előadást, jegyzetelj, néha szundíts, ha szükségét érzed. Szipogj halkan, köhögj a hatásszünetekben, ne tüsszentsél. Járjon az agyad máshol - ez fontos -, forralj vizet, főzzél teát. Idd meg, főzz megint, sőt ma majd te főzöd a vacsorát is. Néha jusson eszedbe, hogy haragudhatnál is, és mégse tedd.

Szeretem, amikor a száraz falevél összeroppan cipőtalpam alatt. Mikor a Nap összehúzza a szemem. A hűvös bizsergést, a békét, a háborút, a boldogságot és a magányt, a kecsupot összekeverni a mustárral, a vattacukrot, a curryt, amikor nem néznek rám az emberek, de azt is, ha leülnek mellém és mosolyognak. Szeretek még a vége felé ülni a tűzésben, mikor igazán már csak a lábaim előtt húzódozik a nyár.

Menj el a stadionokhoz a nővéred elé, könnyű, csak fel kell szállni az Astorián a metróra. Erre még te is képes vagy, te szerencsétlen. Ne aggódj a holnap miatt, ne fintorogj a tegnapon, igenis van neked szived! Vegyél néhány zöldséget, ha az udvaron tüsszentesz, és a kedves idegenek, akik almát esznek és tanulnak melletted azt mondják "egészségedre", köszönd meg.

Utálom a hazugságot, az aljasságot, mint rendesen minden ember. Utálok kockára lépni a hányás utcában, de van belőlük bőven, nehéz elkerülni, ha mégis, akkor úgy nézel ki, mint akinek gondja van az egyenes járással. Utálom a kukoricát, bár a spenótot is, tegnap pedig ízlett, régen utáltam az olivát, de az most már nagyon jó. Tényleg, vegyél olivát is. A dolgok így jönnek helyre nyomtalanul. Utálom, amikor nem úgy jutsz eszembe, ahogyan emlékezni szeretnék rád, utálom, hogy már igazán nem is fáj, de csak mert nem hagyom.

Szeleteld fel. Mindent szeletelj fel. Vegyél fűszert is előtte, ez fontos, legalább ma érezd úgy, hogy képes vagy rá, aztán már mindegy, meg is bukhatsz.

Csak ma főzzél egy finom vacsorát.

Förtelmesen aranyos, kedves a mosolya, csiklandoz a nevetése, megnyugtat az illata. Úgy egészében véve irritál. Ahogy az ismeretlen egy mohó csettintés alatt somolyult unottá, úgy találtam a helyzetet én már főleg terhesnek. Azért most mégis eszembe jutott egy nagyköltségvetésű, közönségbarát módon sztárokkal telenyomott film kedves jelenete, amikor az esküvői videó minden apró részletéből a menyasszony arca bájolgott, a jóbarát pedig elszaladt inkább. De ő mégsem fogja fel, hogy nem kell. Hogy nekem mindegy – ja, azt felfogja, kérdezgeti is, hogy miért. Hát nem mindegy, hogy miért mindegy?!

Néha felpofoznám, néha azért megpuszilnám, de csak a szokás, a rutin, nem vele, magammal. Mert ezt az egyezséget rég megkötöttük én és én. Hogy mindig lesz kit puszilni, és sohasem fog fájni.

Nekünk nem.