Reggel lett. Onnan tudtam, hogy amikor előző nap elmentem aludni este volt, és még régebben megtanítottak velem, hogy azután a reggel jön. Bebújtam a párnám alá, és akár hiszitek akár nem, ott felejtettem magamat! Napok, hetek, évek teltek el így, amíg újra előmerészkedtem alóla. Ott akartam felejteni egy Érzést, ami hiányozni fog, de nem tudtam mit kezdeni vele. A nagyujjam csodálkozva nézett rám.

- Hát te neked meg mi bajod van? - kérdezte kissé agresszíven. Még egy közepesen felismerhető skót akcentusa is volt neki.

- Nekem nincsen - néztem rá ártatlanul, felültem, gyújtottam egy gyertyát, gyufával, mert azt szerettem nézni, ahogy a lángok lassan küzdenek felfelé. A nagyujjamig!

- Au! - kiáltott az érintett, én pedig elfújtam a gyufát.

- És neked mi bajod?! - ragadtam meg a torkánál fogva.

Sírni kezdett. Nem tudtam mit kezdeni vele, én kifestettem hupikékre még néhány napja, többet nem tudok tenni, hogy boldog legyen. Aki hupikék, annak már boldognak kell lennie!

Épp azon gondolkoztam, talán inkább levágom, amikor észrevettem, hogy a kisujjam, amin volt egy betű, ami egy szónak a kezdete volt, de nekem egy másiknak is, szóval ez az enyhén görbe csöppség odahajolt a nagyujjamhoz és megölelte.

Szipogva, megrökönyödve néztük őket a többi ujjammal. Talán mind megőrültünk?

Hirtelen ugrottam vissza a párna alá, hangoskodva hogy "holvagy?!", vissza akartam szerezni az Érzést, de eltűnt. Biztosan elijesztettem, arra gondoltam.

De nem. A mutatóujjam rám nyújtotta a nyelvét, és a szomszédra mutatott, aki kissé morcosan nézett rám ugyan, de átnyújtotta az Érzést.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.