Március. Igen, jött megint. Idefurakodott a március, ami azt jelenti, hogy ő is jön. Március Harminc.

Március Harminc nem szereti, ha így hívják őt. Én nem hívom őt sehogy, mivel én küldöm. Menj, tűnj el innen. Nem hallod? Egyébként nem hallja.

Hajnalban máshogy mérik az időt, mint szokás szerint. Amikor pedig eleve máshogy mérik az időt, azután az az idő meg is áll, az már semmi jót nem jelent. Mérnek valahogy, máshogy, valamit, ami amúgy van, de most épp nincs. És ebben a nincs-ben persze azt is nehéz lenne megmondani, hányadik lépcsőfokon ülsz, ülsz-e egyáltalán? Ezért olyan szerencsétlen valakire rámondani, hogy Március Harminc. Na, mer’ tudod, a valós idő meg minden, aki épp Március Harmincnak születik, arról sose merem kijelenteni, hogy létezik.

Ha az utcán kiáltanék rá, megfordulna. Megfordulna? Harminc! Ezt mondanám, jó hangosan. Vajon ez a keresztneve?

- Harminc! – így kiáltanék rá, messziről, és gyűjteném számban a nyálat. Gyűjtöm most is, úgy kiáltok majd rá. Fordulj ide, te nyomorult! Nekem meg addigra egészen sok nyál gyűlne össze a számban, már olyan bugyborékolva mondanám, hogy mutasd a pofád Március Harminc!, ő meg csak menne tovább, azt hiszem. Tudja ugyanis, hogy utolérni nem tudom. Meg süket is. Szóval, nem is hallja, hogy mutatnia kéne a pofáját, meg ha hallaná is, tudná, hogy nem tehetek ellene semmit.

Ott állnék Március Harminc mögött, mint mindig, a számlálhatatlan időmmel, ragacsos számmal, és megint nem tudnék hová köpni.

Ő az, akivel már valóban nem lennék kedves. És igyekszem magamban ráfogni az összes többi bunkóságot is. Amikor jön a grínpíszes kölyök, félénk vigyorral (van olyan egyáltalán?) még az aluljáróban, oda nem süt a Nap. De én márpedig lecsapom orromra a napszemüveget, ki se húzom a zenét füleimből, megrázom a fejem, odamordulok.

- Nincs időm – ezt szoktam mordulni. De olyan, mintha azt mordulnám oda: Március Harminc. Meg arra gondolnék közben, így utálkozva, tudod, hogy milyen képben jössz már megint, te..? És nem is lenne amögött a te mögött semmi, csak egy kiadós hatásszünet, épp elég arra, hogy ha végre úgy döntene, megfojtsa magát egy kiskanál tejben.

Amikor még a sajátjában nem tud, akkor például ugyebár szeplős grínpíszes képében jön. Nagyon csavaros. Ugye, még emlékszem arra, amikor láttam a jövőt? Tudod. Amikor olyan fasza jövőképek szállingóztak a rügyező fák között, a szöszben és porban, a focilabda puffanásában. Na, emlékszel? Jó. Akkor most nézz bele ennek az ártatlan kölyöknek a képébe, úgy, egyenesen bele, még ha eltakarod is a szemeidet, tudja ő, csak nézz bele! És morogd bele, hogy nincs idő, morogd bele, hogy nincs jövő. Mondd meg neki.

Meg ilyesmiket mond nekem Március Harminc, amikor épp nem fut előlem az utcán, mert sehogy se tudom leköpni. Nem tudom, miért utál engem. Miért lökdösi egész évben a vállamat, meg miért mondja olyan közömbösen állandóan, hogy mindjárt jövök.

Hát, tessék. Megjött március. Összeszorítom a fogam, és gyűlik a nyál a számban. Becsukom a szemem. Nekimegyek a kapunak. Káromkodok, nem köpök.

Neeem, nem köpök. Még korai lenne.

Ezt neked tartogatom, Március Harminc.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.