(így lett volna, talán, esetleg, de egyébként már nem így lesz)

Ismertem egy boldog embert. Gyakran emlegetem, két sör között a Pinyóban, vagy amikor épp ellapul egy beszélgetés. Az emberek mindig felkapják a fejüket erre a mondatra. Összeráncolt szemöldökükkel és félrehúzott szájukkal kérdezik, hogy ki volt az. Amit nem mondanak ki, hogy úgyse hiszem el, de folytasd. Olyankor elmesélem nekik valamelyik történetet, például, amikor meghalt a kutyája, vagy amikor először füvezett, hogy kikkel találkozott a híres útja során. Elmesélhetném, egészen addig, ameddig én ismerem a történetet. De még sosem jutottam a végére, mert senki sem bírja végighallgatni. Fáj nekik, onnantól, hogy tudatosul bennük: mi van, ha tényleg így van? Hogy létezik egy boldog ember, mi meg itt ülünk néhány sör és feles fölött, és csak hallgatunk róla, hogy van ez az ember, de mi sose leszünk az az ember.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.