Egy dalba, két szóba, mikor hogy. Abba, hogy ők is engem. Egy csendbe.

Szemekbe. Szemekbe! A szemek!

Versekbe, amiket én, versekbe, amiket ők. A vágyba. Megcsalásba. Becsapásba. Őrületbe. Ahogy hozzám érnek, abba. Ahogy nem érnek hozzám. Puha, remegő ajkakba, csontos vállakba. Csontokba, bőrökbe. Gyűrűkbe, azt nem szabad.

Szeplőkbe, nyakakba, es-betűkbe, szőke, vörös, barna, fekete tincsekbe, madarakba, minden volt, minden van, borba, sörbe, pálinkába, emlékekbe, mosolyokba, azokba mindig, aztán soha, kisujjakba, macskákba, kutyákba, kígyóba-békába, kilométerekbe, szavakba, néha csak abba, kettőbe, kettő és fél szóba, szenvedésbe, hangokba, az örökkébe és a sosem voltba, a világba, a levegő hiányába.

Álmokba, főleg álmokba, magamba. Mindenkibe. Beléd. Beléd is. Aztán mégse. Aztán mégis.

Az ABC összes betűjébe. Óriási hibákba. Bocsánatkérésekbe, amik elfelejtettek megszületni. Kiscicákba, amik nem felejtettek el megszületni. Csigákba az út közepén, a százba, amivel áthajtok rajtuk, a szivem éppen melyik darabkájába. A holnapba.

Húsokba. Nevetésbe! Esőbe, táncba. Miért ne? Pillanatokba. Első pillanatokba. Mindegyekbe. Felejtsdel-ekbe. Szeretlekekbe.

Abba, hogy nem tudok, és ekkorákat hazudok. Abba, hogy nem megy. A szerelembe, mert nincs. Aztán a szerelembe, mert van. Aztán a vanba, mert nincs, és a nincsbe.

De a nincsbe miért?