2012.07.06. 21:32
Kispált látni és meghalni II.
részletek?
Mondanak ilyeneket a TV-ben néha, hogy álomba sírják magukat. Vagy a könyvekben is, hogy álomba sírtam magam, oh, John, miattad!
Ilyen nincs, csak szólok. Nem tudod álomba sírni magad. Vagy sírsz, vagy alszol.
A világ annyira kerek. És ez tudod miért jó? Mert a gömbben nincs biztos pont. Nincs viszonyítási alap. Nem tud semmi sem kisiklani semmihez képest, azt hiszem. Az oktalan kacagás kereksége például amellett, hogy megriaszt, inkább mégis elkápráztat. Belőlem cseng vissza belém, ettől az egész kicsit sekélyes lesz ugyan és magányos, de ez csak azért van, mert oktalan és még céltalan is. Gyönyörű.
Minden visszafut önmagába. Épp ezért nem létezik semmi sem. Semmi sem létezik anélkül, hogy a kereksége ne ütközne össze valami egészen más kerekséggel. És miért is ütközne? Az egész kerek, minden önmagában és önmagával kerek, mindenki egyedül kerek, mindenki magányosan boldog, az meg hülyeség, McCandless, vagy ki volt az, nem igaz, a boldogságot nem tudod megosztani. A boldogságodat csak azoknak az embereknek az orra alá dörgölni tudod, akik okozzák. Így futsz vissza önmagadba. Ettől leszel kerek.
Meg szoktam állni a tükör előtt, és keresem őt. A szemem színében, szemöldököm ívében, szám görbülésében, arcom pirulásában. Bennem. Aztán hátam mögött, körülöttem. Nincs sehol. Mármint ez mennyire elbaszott fejlemény. Hogy egy ember tud csak úgy nem lenni sehol. Közben meg persze, hogy van. Hol ne lenne?
Villámlik.
És már megint nem félek. És már megint kerek.
Az élet egy szűzies gömbvillám. Mert ez elég jól és megmagyarázhatatlanul hangzik ahhoz, hogy akár igaz is lehet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.