Régen volt egy öreg, fekete zongoránk. Apu vette nekünk, egy üveg pálinkáért. Az a zongora szólt így, ilyen egyszerű, csilingelő, poros hangon, amíg csak a billentyűi lassanként fel nem mondták a szolgálatot. Én nem tudok zongorázni.

De nagyon hiányzik néha. A kopott festék, vagy amikor kemény billentyűin megpihent a délelőtti napfény, miközben én a fotelból néztem a reggeli meséket. A fekete és a fehér billentyűk is, a rozoga pedálok. Bölcs mosolya. Vagy az a mozdulat az orrán, amikor magyarázott. A hangja, amikor tudta, hogy nem tud énekelni, de azt hitte mégis. Amikor engem kért, hogy énekeljek. Amikor elvitt minket a Sting koncertre. Vagy az LGT-re, Péterfy Borira. Végül a Kispál és a borz. Az a zongora velünk nőtt fel, a napfényt elnyelő fekete lakk csak pergett róla hosszú éveken át, most meg már nincs, és arra sem emlékszem, mikor tűnt el.

Ott állt mindig az ebédlőben. Egészen az ajtótól az ablakig húzódott lomha teste. Sehova sem mozdult. Felépítette körülötte a házat. Bennük nem az az üveg pálinka volt a közös. Hanem a zene. A zene. Zene.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.