A hematológia-szagú telekom iroda roskadozó fűtőberendezésén ücsörögtünk.

- Kabátodat nem veszed le? Érezd magad otthon.

Rohadt meleg volt, anyu inkább a jobb oldalamról a balra ült, mert megnéztem és ott nem ontottak talán akkora hőt magukból a rácsok.

Még délelőtt a biztosítóban a bácsi utánunk kiáltott, várjunk, hát még naptárat nem is adott. Boldog új évet, ezt még hozzávigyorogta, persze hálásan mosolyogtunk. Magának is. Nem is olyan csúnya képek voltak benne, bár csak viszonylag zajosan tudtam később megnézegetni a telekomban, az a susogó-csattanó hang, tudod, de valahogy nem zavart, mondjuk nem ájultam el a képektől egészen, de hát ez egy naptár.

- Mi ez a szag? De tényleg. Nem is a hematológia. A szülészet!

- Na ott aztán te már igazán sokat jártál.

- Vagy a fogorvos?

- Arra meg már nem is emlékezhetsz.

- De lehet, hogy a belgyógyászat - húztam el végül a szám.

- Na hagyjál már a kórházzal - morgott anyu, egyetértettem.

Hagytam. Aztán mikor nem bírta már a gyomrom, émelyegve tiltakozott a helyzet ellen, és hát mégiscsak muszáj voltam felállni szóltam, hogy kimegyek sétálni. Nem, persze, nincs nálam telefon, nem baj, majd jöjjek vissza.

Mindig az orromra hullottak a hópelyhek, amekkora nem is csoda, tesóm szerint pedig a füleim a nagyok, de azokat most bújtatta a sapka.

Hol vagyok?

Tudtam, és eszembe is jutott, mi van az utca végén, a nyavalyás vasszerkezet. Arra ne nézzél Csillike - utálta, amit csináltak, pont azért tervezte a cikk-cakkokat, hogy ne kelljen a fát kivágni, de ők kivágták. Ezt igazából csak most tudtam meg, én mindig azt hittem azért utálja, mert csúnya, én meg hittem neki, pedig lehet, hogy nem is volt az. Makovecz volt a kedvenc építésze tudod, mert organikus, gondolom. Én ugyan nem értek hozzá. Ő meg csodákra volt képes, lehet csak azért, mert így könnyebb visszagondolni.

Na de most komolyan, mi ez, hol vagyok?

Elmentem a csokoládézó mellett, nem mintha ő még azt látta volna, mégis szomorú lettem egy kicsit, talán pont ezért.

Aztán az utca végére értem, és nem volt ott a vasszerkezet. Persze, már rá is jöttem, hol vagyok, egy utcával feljebb, de á, mindegy, tudod, nem érdekelt.

Elindultam az ellenkező irányba, vettem egy ötven centes tollat, ami nem a rapper, hanem az ár. Lilát, sárgát vagy pirosat?

Mindegy, piros. Fog. Köszönöm. Viszlát.

A néni nem köszönt el, igaz én is szeretek motyogni az orrom alatt, de amúgy meg minek is köszönt volna vissza? Nála volt az eurósom, nálam a centese. Ja, persze, ez a zebra már egy ideje nincs itt.

- Akkor zúgasd a motort, seggfej - morogtam, igen, valahol az orrom alatt.

Talán ez az én félidőm a pokolban. Talán mégis képes vagyok aggódni, és a napi három film aránya még így se fedez mindent. De tudod, talán, végülis mindegyis. Tudod az zavar, hogy a multkor álmomban összetört egy távirányítót, én meg a saját hangomra ébredtem, ahogy csalódottan rászólok, de nem, kérdeztem aztán reggel, nem hallotta más, lehet, hogy az ébredést is csak álmodtam. Az ő hangját viszont már nem hallom, tudod, egy ideje már az álmaimban sem nagyon beszél. Mások beszélnek, ő nem. Elfelejtettem a hangját? Inkább felejtsük el az enyémet.

Visszamentem, anyu intett, talált jobb székeket a másik oldalon, már megkérdezte a csajtól, hogy ünnepi rezsimben dolgoznak-e, azért a tempó, de nem, végsősoron, bár igazán nem volt sok ember, de mi hibánk, mindenki szó szerint az utolsó napon jön. Mondjuk mi csak érdeklődni, de ahogy Adrian Mole hajtogatta egész gyerekkoromon át: ez az én formám.

Megint rosszul lettem, igen, ez tényleg a hematológia szaga. A hely, ahol megtudtam, vagy mondjuk úgy bebizonyították, hogy ja, én bárki életét megmenthetném. Ha akarnám.

Az enyémet meg szinte senki. Még talán akkor sem, ha akarná.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.