Erre a kérdésre valamiért felkaptam a fejem. Talán az én arroganciámról tanúbizonyság, hogy a széles, lapos, doboz jellegét már jócskán elvesztett "feketedoboz" válaszára már nem nagyon figyeltem, ehelyett felugró szemöldökömön botránkoztam meg.

Valami változott. Valami nem stimmel. Elérkeztünk abba a korba, hogy én már nem mondhatom, hogy magyar vagyok. Tényleg, elérkeztünk? Nem hagyják. Ha felegyenesedem, és megszokott hangerővel közlöm a világgal: magyar vagyok! - azt már nem nézik jó szemmel.

"Miért nem kiabálsz, magyar?! Hát nem tudod, hogy ma már csak úgy lehet? Áruló."

Az vagyok. Áruló. Amikor épp nem a mellem verem, és nem haragos szemekkel nézek annak az országnak a kancsal szemei közé, amelyikben pedig mégiscsak élek, akkor már nem is lehetek igazi magyar, ugye? Szóval ez az a kor, amikor egy másik magyar (bár nem vagyok biztos benne, ezt még ugyebár van-e jogom kijelenteni, vagy előtte talpig kokárdába kéne dugnom magam), szóval rám mutathat nyílegyenes mutatóujjával (amely egyébként igen-igen edzett már), és vérben forgó szemekkel, tényként teheti az asztalra: te nem vagy magyar. Ebben a korban én tehát nem vagyok magyar. Hiába beszélek, írok, tanulok, gondolkodom, álmodom magyarul, ez a nemzet újonnan deklarált nagyfiainak kevés.

Szem- és fülellenző nélkül talán észrevennék, és meghallgatnák, mit mondok. Mit szeretnék, és nem pedig akarok mondani.

Mit jelent ma magyarnak lenni?

Ma azt jelenti magyarnak lenni, hogy úgy általában kellőképp meg vagy sértődve, és ezt nem röstelled álló nap hangoztatni. Azt jelenti, hogy hirtelen kaptál rá jogot, hogy te, személyesen döntsd el, ki a magyar. Azt, hogy a tolerancia és a kompromisszum gondolata olyasvalami, amit mindenképpen te vársz el másoktól, követeled, ami a jussod.

Eközben elfelejtjük, ami igazán fontos. Kihasználunk minden alkalmat, hogy utálkozhassunk. Hogy fel legyünk háborodva. Kikérjük magunknak, hogy létezhet másféle, békésebb hazaszeretet.

Azt hiszem, eljött az idő, hogy én meg azt kérjem ki magamnak, amit a torkomon akarnak lenyomni úton-útfélen.

Magyar vagyok. Csupa nagybetű, és három felkiáltójel nélkül. Dühöngés és agresszió nélkül. Magyar vagyok. Magyar vagyok, mint mindenki, aki magyarnak érzi magát. A minap abba a deklarációba ütköztem, hogy a "megalkuvók", az együttműködés hívei nem magyarok persze, csak annak hiszik magukat, mivelhogy a magyarság a szívben dől el. Valóban ott. De az én magyarságom az én szívemben dől el, és bár dühítenek, de valahol mégis hidegen hagynak ezek a vádak.

Aki kezet nyújt a szlovákok felé, az már áruló, és le kell vágni az adott kezet. Azt, amelyiket kinyújtotta. Ezzel a mentalitással verjük a mellünket? Így akarunk élni és élni hagyni?

Még mindig, váltig állítom, magyar vagyok. Csak már egyre kevésbé tudom, ez mit jelent.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.