Valami nagyszabású, az kéne, mi?

De elmúlt. A fejfájásom. Néha az elmúlás ilyen kisszabású, hogy ha csámcsogunk is rajta, nem számít, még a fogunk se törik bele.

Van olyan is, hogy elnyúlás. Mondjuk mikor x elvenné a sótartót, amely elhelyezkedésében valamelyest y válla mellett található, picivel hátrébb, és x elnyúl, hát y mellett. Meg ugye a fotel.

Aztán van az a fajta, hogy ő szembemosolyog veled a folyosón, befordul egy ajtón, egy másikon kifordul és a dübörgő zenében nem mered hangosan gondolni hogy utána fuss, de megvonod a vállad miért ne, fogadás, Csilla, mi? Aztán ezt hónapokig emlegeti, pont, pont, pont és pontok, és vicces, mit miért vajon, és tényleg mondott-e, talán ő sem tud aludni, írsz egy sms-t, de nem küldöd el, csak bepötyögöd, pár nap múlva ki is törlöd a telefonodból, de úgyse szereted, soha nem is és talán majd egyszer, most meg szembemosolyog veled egy szélesebb folyosón már ki sem mész utána pedig hív, de nem fontos, hiába erőlködsz, nem tudod visszaidézni az utolsó csók ízét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.