"Ha én lennék a szerelmed, biztos sokszor bántanálak - hogy tudsz így szeretni? Én soha nem tudnálak."

Az éjjel csámpás lábain beosont álmomba a múlt. Elárulta, hogy nem utál, kacsintott, és félreérthetetlen ajánlatot tett, firtatva, hogy nincs-e kedvem véletlenül. Ránevettem, a nyakába ugrottam és a fülébe súgtam, hogy nincs. Pedig, bizonygatta, ő feljönne hozzám a hétvégén.

Ő szeret engem.

Ő csak pislogott rám csiga-szemeivel, még mindig.

Én pedig még mindig pontosan az vagyok, akinek hinni nem mersz. Engem se, meg amúgy se.

Épp egy éjjel-nappaliból jöttünk ki. Nappal. Ennyire vagyok csak kemény álmaimban. Zavaros történetbe kezdtél a barátnődről és egy iskolai feladatról, amiben rólam kellett írniuk, mivel akkorra én már híres voltam.

Talán te is ezért jöttél?

Ő nem szeret engem, mondtad, érthető. Szóval, van kedvem? Elhúztam a számat, még mindig nem volt, letaglózott viszont a boldogság, hogy megint mosolyogva szólsz hozzám.

Felébredtem, még mielőtt magammal vihettelek volna mindenhova.

Azt hiszem, igen, egészen biztos, hogy amíg álmodtam álmomban eestem az ágyról, aztán visszaestem, megint le és ismét vissza, igen, ez egész éjjel így mehetett, mert mikor rájöttem, hogy csak álmodtam és átfordultam a másik oldalamra, mindenhol fájtam.

Ha átmennél rajtam egy kamionnal én békésen lehunynám a szemem és csendeskén, holtan szeretnélek tovább.