- You know, it's like when someone is in love with you.
- Tell me about it.
- Yeah, right?
- No, I meant literally, tell-me-about-it...
- About what it's like being loved?
- Yes. People fall in love with you all the time, so I guess you must be an expert.
- Well... you know, when... all right, you know when you are feeling down and lonely, and some nice person comes to you and tells you, just to make you feel special, that eeeveryone on this planet is a unique, precious diamond, so you are one too, right?
- Yeah, is that it?
- No. So, when someone falls in love with you, than you feel like this whole diamons thing is a lie, and you are the ONLY precious diamond in the whole fucking universe.
- ...sound selfish... s'that good?
- Uhm... yeah, pretty good.

- Megyek, megölöm magam.

- Előtte főzöl teát?

...itt az ideje megfogadni egy anti-tanácsnak szánt tanácsot. Nem foglalkozni azzal, amivel nem kell.

Ahogy a reptéren vártam az éjfélt, még néhány évtizeddel innen és túl, hirtelen valami hideget éreztem az orromon. Balra döntöttem a fejem, hogy felduzzadt arcomat hűtsék a beázott hangár fémkeretei között átbúvó esőcseppek.

Mit is vártam, az éjfélt? Az éjfélt kellett volna várnom. Az esőcseppeknek nem volt céljuk velem, csak ellenem.

Anyu rengeteg mindent elmondott nekem az életről, de azt nem mondta, hogy mennyi mindenre képes a gyűlölet. Nem írt róla listát. Listát írt arról, hogy tejet, cukrot, csirkemellet és paradicsomot kell venni a boltban, listái voltak a sütemény hozzávalóiról, de arról nem adott, mert nem is írt listát, hogy mire képes a gyűlölet, és hogy mennyi minden kiválthatja.

Kiválthatja az, ha boldog vagy. Gyűlölhetnek azért, mert mosolyogsz. Azért is, hogy segíteni akarsz rajtuk.

Ha egyszerűen akarjuk meghatározni, gyűlölhetnek ok nélkül. És gyűlöletükkel elvakulnak, nem kell, hogy rossz emberek legyenek, lehet, hogy csak éppen félnek. Tőled, maguktól, vagy bármi mástól. És ezért gyűlölnek. Gyűlölnek azért, mert nincs jobb dolguk.

Akik másokat gyűlölnek, magukat gyűlölik. Sajnálom, hogy létezik gyűlölet. De léteznie kell, hogy létezzen a hiánya is.

Ahogy a reptéren vártam a gyűlölet hiányát, még mindig, néhány évtizeddel innen és túl, hirtelen éreztem, ahogy megdobnak valamivel. Aztán megint, aztán megint, aztán másokat is, aztán mások is, aztán néha még én is felkaptam egy-egy kósza darabot, és tehetetlenségemben, a darabokat dobáló emberek felé, vissza is dobtam néhány darabot.

Ha utálnak, hát utáljanak, láttam hirtelen a repülőtér kijelzőjén. A gép később érkezik a vártnál, megértésünket köszönik. Ha utálnak, hát utáljanak.

Nem mindenkivel érdemes foglalkozni. Akivel én nem, azzal majd foglalkozik más. Se több ez, se kevesebb annál, aminek hangzik. Se nem több, se nem kevesebb ez bármi másnál.

Ahogy a reptéren ültem kopott bőröndömön és vártam, hogy hallják is meg, amit mondani szeretnék, "és ne csak a saját hangjukat", az jutott eszembe, minek? "Hagyd", szólt a kijelző is. Ahogy a reptéren ültem kopott bőröndömön és tehetetlenül mosolyogva vártam, inkább megvontam a vállam. Jó, hagyom. Nem az én dolgom minden hülyét megmenteni.

Our next number, titled "my ass is actually smarter than you", is coming up with a subtle humming. And after the break, you'll have a chance to guess where the following lyrics is from: "Oh, the irony! Stop it, it's killing me!"

Stay tuned, Tuesday's on.

(Valami a szivárványokról)

- Vihar közeledik – szólt apám.

Felkaptam a fejem.

- Jaj, dehogy, ez csak a szomszéd – javítottam ki.

- A szomszéd vihara?

- A szomszéd gurulós bőröndje.

Ezen elrágódott egy darabig. Nem nézett ki az ablakon, a mankó a bal keze mellett volt a fotelnek támasztva, az ablak a jobb oldalon, osztott-szorzott és a fotelban maradt. Ha jobban belegondolok, sokat utazott, és mégse tudom, milyen bőröndöt hordott magával. Annyi biztos, hogy nem gurult. Talán azt a feketét, a sárga csíkkal, azt tudom hozzá kapcsolni, viszont az túl kicsi ahhoz, hogy a két hetes afrikai útjára is elég lett volna. Vagy a sötétkék.

Azt meséltem? Tudod, hogy járt Afrikában, onnan hozta a tevebőrből készült dobot, de most nem Afrikáról szeretnék mesélni, egyáltalán, valami másról. Úgy értem arról, igen, amikor ő Afrikában volt, csak hogy én itthon mit csináltam. Vagyis mit nem csináltam, nem álltam lábra. Nincsenek erről emlékeim, mondjuk van egy szuvenír-röntgenfelvételem, két pici talpról, az én két pici talpamról. Akárhogy próbálkozok, nem emlékszem. Nekem is csak úgy mesélte anyu. Hogy nem álltam lábra, apu nem volt itthon, a szomszéd hordott minket autóval a kórházba. Egyszerűen nem jártam, ültem, meg feküdtem, azután megröntgenezték, mert mégiscsak nem áll lábra ez a gyerek. És így meséli mindig anyu, hogy sokat kellett ott várni a felvételre, ücsörögtem a lócán az ajtó mellett, aztán valahogy elunhattam magam, mert leugrottam a lócáról és sétálgatni kezdtem. Csoda történtem, aztán azóta se tudjuk, hogy mi is volt ez valójában. Azt tudom, hogy apu Afrikában volt, én meg otthon, de nem jártam. Aztán mégis.

- Gyere csak be!

- No?

- Ha már itt vagy, odaadod a távirányítót?

- Ezért hívtál be?

- Ne ezen akadj fenn, hát már itt vagy.

Nem, valójában nem emlékszem, hogy valaha is a viharról vagy a szomszéd gurulós bőröndjéről beszélgettem volna apámmal. Vagy a szomszédról. Arra emlékszem… mire emlékszem? Emlékszem az egy hónap híján tizenhét évre. Azután a szakadékra. Emlékszem anyám kétségbeesésére és a tornacipőre. Emlékszem a konyhaajtó tejüvegére. Emlékszem az esőre. Emlékszem a kutyára, aki talán értette, talán nem. Emlékszem a fekete autóra. Emlékszem mindenre, ami megtörtént, pedig nem létezik, emlékszem, mondtam is, hogy nem, kérdeztem, hogy teljesen biztosak benne? Emlékszem, egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem tudok szlovákul. Emlékszem mindenre. Ha elfelejteném, akkor nem emlékeznék? Milyen lenne, mi történne, ha hirtelen már csak egy hónap híján tizenhét évre emlékeznék, és a szakadékra nem? Ha minden reggel bemennék iskolatáskával a vállamon a hálóba, azután néha lekésném a buszt, és az iskoláig hallgatnám a morgást. Milyen szép lenne morogni egymásra még egy kicsit. Mondjuk még azt az egy hónapot, ami híján tizenhét volt, vagyis én, én voltam egy hónap híján tizenhét, de ha mondjuk nem lett volna híja annak az évnek. Milyen szép lenne morogni egymásra még egy hónapot, ami nem híja semminek.

- Megvan a leckéd?

- Nincs.

- Nincs leckéd, vagy nincs meg?

Emlékszem, nem. Nem emlékszem. Vagyis igen, de nem tudom, kinek az emlékeire emlékszem. Emlékszem arra a kis darabra magamból, amit ott hagytam a szakadékban. A felhőtlen nevetés, igen, pontosan ez az, ami más, a felhők. A Bibliát olvastam nemrég, valamit a szivárványokról. És el is mondtam hangosan, mert érdekes volt, már ahogy az egészet megírták is különösen furcsa, de volt benne valami a szivárványokról, nem a felhőkről, de valami arról, hogy ajándékba kaptuk volna a szivárványt? Nem emlékszem. Talán, hogy valamit mutatnak, jaj nem tudom. Nagyjából másfél hete olvastam, no nem az egészet, de valamit a szivárványokról írtak benne. Istenről és a szivárványokról. Nem fog eszembe jutni.

- Apu, én félek.

- Én is félek.

- Te nem félhetsz, mert én félek.

- Rendben. Akkor én nem félek.

(így lett volna, talán, esetleg, de egyébként már nem így lesz)

Ismertem egy boldog embert. Gyakran emlegetem, két sör között a Pinyóban, vagy amikor épp ellapul egy beszélgetés. Az emberek mindig felkapják a fejüket erre a mondatra. Összeráncolt szemöldökükkel és félrehúzott szájukkal kérdezik, hogy ki volt az. Amit nem mondanak ki, hogy úgyse hiszem el, de folytasd. Olyankor elmesélem nekik valamelyik történetet, például, amikor meghalt a kutyája, vagy amikor először füvezett, hogy kikkel találkozott a híres útja során. Elmesélhetném, egészen addig, ameddig én ismerem a történetet. De még sosem jutottam a végére, mert senki sem bírja végighallgatni. Fáj nekik, onnantól, hogy tudatosul bennük: mi van, ha tényleg így van? Hogy létezik egy boldog ember, mi meg itt ülünk néhány sör és feles fölött, és csak hallgatunk róla, hogy van ez az ember, de mi sose leszünk az az ember.

 Találtam egy csomó mindent!

Elindultam balra, először találtam egy üres üveget. A földön, vagy már nem is tudom. Akár a zsebemben is lehetett, nem biztos, hogy emlékeznék.

Találtam egy dobozt, abban is volt egy kis üresség. Nem igazán érdekelt, mert utána találtam még hat-hét dobozt, azok viszont tele voltak mindenféle színes dologgal.

Tovább sétáltam, táncoltam, találtam puszikat. Mindenkit megtaláltam. Kiderült, hogy bújócskáztak! És hogy most nekem kell elbújnom.

Igaz, hogy mindenki csak álmodja ezt az egészet, de ne féljek, majd megkeresnek.

Úgyhogy elbújtam. Először csak ők nem találtak meg. Aztán ti is tanácstalanok lettetek. Te sem találtál meg. Ebben a hiszemben éltem egy darabig, és büszke voltam magamra, hogy milyen jól elbújtam. Mert senki sem talált meg.

Úgyhogy végül elindultam, hogy majd én megkeresem magamat. Ott voltam az orrom előtt, és mégsem. Nem láttam! Mintha néha az orromat, de nem, az nem lehet.

Hogy én már mindenkit megtaláltam, közben meg elveszítettem magamat. Vagy hogy nincs is mit megtalálni, meg egyáltalán nincs is mit keresni és amúgy sem tudnám, hol kéne, ha lenne is mit, de nincs is mit, jól hallottad!

Mert én már nem akarom, hogy megtalálj. Se te, sem pedig te, és még te se. Nem akarom, hogy keress. Hogy akkor mit akarok?

Ó, ez milyen vicces kérdés.

Vízesés akarok lenni. Szerelmet akarok elrejteni a világ szemei elől. Holnap akarlak feleségül venni. Öreg mozit akarok keresni az udvarotok végében, öreg mozi akarok lenni a szomszéd udvarában. Póni akarok lenni. Vallomás akarok lenni, megrekedt mozdulat akarok lenni. Hadiláb akarok lenni, sírásó, valami boldog izé. Szép akarok lenni, csúnya akarok lenni, halandó és esendő akarok lenni. Isten akarok lenni. Oszlop, akihez senki sem szól. Hazug akarok lenni. Gitárhúr akarok lenni. Őzike. Húscafat. Összekarcolt LGT lemez. Gúvadt szemű macska egy fekete-fehér fényképen. A kincs az X alatt. A kalóz, aki kiássa. A pillanat akarok lenni, amikor felnyílik a láda, és üres.

Csend akarok lenni, üresség, és minden, ami ezzel jár, vagyis a semmi. Csak most még nem tudom, hogy hol vagyok.

    Mert mégiscsak végignézett rajta az ellenőr kicsit a bérlet aztán a mellei megint bérlet mosoly a melleire megszokásból még az arca persze semmi se furcsa ezen van aki azt szereti amikor így a rohanástól hát ezt már jó lenne elérni de közben nem túl kecsesen félig előbújik a melltartója merő kék csipke ilyenkor a lány nem érdekes sosem volt szégyenlős a szemébe csap kócos haja ahogy két megálló között fejben megint egy kicsit megvolt neki Pondi ah Pondi de ez egy olyan nap hogy a nadrág csak nem akar nyugton a csípőn maradni épp csak egy kis kék csipke jelzi hátul itt is hogy reggel elég kívánatosnak érezte magát bár arra csak most jön rá hogy a melltartója szóval hogy összeöltözött a bugyijával morog egyet aztán hogy jól van nyugi szabadon hagyom a biztonsági sávot így és cibálja a táskát már piros mintát vágott a tenyerébe ah Pondi nem is létezik de majd fog talán épp akkor születik meg amikor a lány meghal mert az pont olyan lesz hogy már mindkettőjüknek mindegy főleg hát Pondinak mert neki amúgyis ilyen nincs egyébként máris nedves a tenyere például semmiség az egész valaki gumicukrot akar rendelni mobilon különben valamikor ő is félt az ilyesmitől csak aztán Pondi ah Pondi rajta mindig látni hogy nem kéne félni még olyankor is amikor nem létezik vagy épp hogy nem is fog talán lefogyott legalább ha már úgyse nagyon evett két hét ezzel telt el vagy részeg volt vagy éhes vagy mindkettő és egyik se érdekelte végülis most meg hogy már másodszor van valami baja az előtte ülő nőnek higgadtan kikapcsolja a zenelejátszót alig mosolyogva a nő szeme közé néz és megkéri hogy legyen szíves ne szólogasson be nekem továbbra is mert nem fogom jó szemmel nézni aztán valaki eltakarja a lámpafényt de pont ma hallotta ki az egyik dalból hogy gyertyaláng mellett is tudunk élni miért is ne tudnánk erre gondolt miközben valakin egy piros csipkés melltartót fedezett fel szóval fenébe is Pondival ez a lány legalább létezik még ha nem is igazán kell neki aztán a szökőkút jutott eszébe hogy milyen ritkán volt akkoriban a cipője éppenséggel tényleg a lábán megint megéhezett de kevés volt a hely dobolni kezdtek a fülében és begyulladt a motor jelezve hogy igen most akkor tényleg elütöttük Pondit ah szegény Pondi.

     Nem tudom mikor lettem hölgy azt hiszem a kislány jobban tetszett azzal le lehetett magad csöpögtetni szamócás fagyival tudod a gimi előtt amikor olyan szexin szívtam az orromat már nem nevetek mert most semmit sem értek mi volt mi nem volt meg hogy mit tettem nem nem akarok emlékezni a busz meg ráz szentségesen de tetszik ez a sárgás függöny meg a semmi jaj édes istenkém hazamegyek és eszem egy fagyit most valahogy ez maradt a lényeg és addig mindenki boldog amíg télen hógolyózni szaladunk ki nyáron meg fagyira vagy később inkább sörre ugyan már csak egy óra van és sunyin pislogok hátra olyankor te is ugye én is ferdén látom a táblát nem olyankor csak magadban lehet nevetni ha a szádat kinyitod különben még a sörszagot is megérzik pláne az első sorban a füstöt már viszont megszokták jaj arra emlékszel mikor a póniszarba igen legalább nevettünk pedig az aztán büdös volt nem én akkor mégiscsak boldog voltam igen meg most is ha épp patront cserélek a tollamba de szóval érted te tudtad ki vagyok és nem zavart talán még olyankor sem amikor kerülnöm kellett volna téged én meg bevágtam a sértődöttet mert nekem azt senki nem mondhatja meg hogy most szép vagy nem szép az élet de te nem is akartad megmondani azt akartad hogy én lássam vagy ne lássam de most már minden olyan régen van hogy nem tudom mit kéne vagy nem kéne látnom.

Megtörölte a tintás papírt pacákat akart látni de csak az a rohadt busz ne már még ezt a dalt is most kell meghallani múltkor is látott a metrón egy lányt az apukájával igen aztán robotpilótára váltott mint a halkirálynő pártfogoltjai anno és aztán megint nem tudta szabad vagy sem boldognak lenni meg hogy el tudja majd ezt olvasni abban sem volt biztos szóval volt ez a lány már valahova a múltkor is felírta hogy neki van két lába tudod még ha nem is tűnik úgy ez azért mégiscsak fontos eleve mivel úgy döntött és kész szóval néha kicsúszik a kezei közül a talaj jaj ezen nevetni kell de nem lehet mert mostanra már bizony annak is örülne ha legalább kézen tudna járni és tudod nincs is olyan hogy ő úgy tényleg szomorú lenne már mert mondjuk a temetőben lehet tobozokat esetleg mécseseket vagy sírköveket számolni úgy gondolta ki hogy az is jobb mintha szóval ez így máskor meg számolhat őszhajszálakat mert azt valahogy ritkán lát mostanában olyan számolható értelemben ha mégis a francba hogy nem repülővel utazik már az ember mindenhova bár ott meg biztos a turbulencia na mindegy is szóval most nem őszül senki csak messze tőle lehet hogy direkt elkerülik vett is a múltkor vagyis valljuk be tegnap szóval halványlila körömlakkot a tolla és a trikója is lila különben néha vesz meg mond és csinál is hülyeségeket de ha egyszerűen nem foglalkoztatják az értelmes dolgok emberek lehetőségek poénok de egyébként különben amúgy nem érdekes.

Mindjárt vége ez jár a fejemben szóval hogy eleve nem most van három évvel ezelőtt de azért már fogy a szufla tudod van olyan hogy meddig vigyoroghat az ember mielőtt kipotyognának a fogai de nem érdekes múltkor azért pónilovakat láttam és hazugok voltak mert nem úgy néztek ki ahogy én akartam meg egyszínű volt a sörényük hát nem tudják hogy van más lehetőségük még szivárványszínű is lehetne az a nyomi sörény ők meg csak ah hagyjuk is csak ideges leszek fáj amúgyis a hátam meg nem tudom mit kéne mit akarok fagyi igen fagyi azt tudom majd Pondi vesz nekem fagyit mert ha nem akkor pónilóvá változtatom persze múltkor azt mondták már nem is emlékszem talán hogy póni nem is létezik jaj nem már tudom azt hogy én nem vagyok póni pedig az nem úgy van különben akkor még aznap nem is ittam de mindegy mert azért az egész hét valahogy egybefolyik ha ez volt a kérdés ha meg nem akkor minek kérdezed úgyis tudod hogy nem fogok válaszolni meg a múltkor azon agyaltunk hogy milyen lehet kiegyensúlyozott embernek lenni meg hogyan kell és jó az egyáltalán én nem lennék nem csak azért mert nem tudok és nem is akarok hanem például azért is mert nem vagyok az jaj de nagyon hiányzik nekem az a város például meg mintha tudnám hogy én úgyis csak ott tudok majd boldog lenni egyedül veled vagy valaki egészen mással esetleg mindenki mással vagy csak úgy mindenkivel még téged is beleértve nem is azt mondom hogy az kellene mert nem de azért a város no az nagyon talán még az se lenne baj ha mégis tényleg létezne.

Aztán várt még egy kicsit jött a kocsi a kutya megugatta és ráugrált ő adott egy nagy puszit a homlokára aztán feltettek egy lemezt és megint arra gondolt de elhessegette szóval a múltkor is itt feküdt és akkor is ment valami de az valami más volt és egy fényképet nézegetett szóval igen van amikor mégse jó az egész hogy most vasárnap például misére megy és valójában ez egy évben egyszer van és ugyanúgy utálja mint ha mondjuk minden héten ott kéne gubbasztani az öregek között a padban mert még kiskorában is mindig rázta a vállait a nevetés és Mónika nővér ült mögötte ha szerencséje volt akkor épp nem abban az oszlopban de általában nem volt szerencséje és akkor mindig rosszallóan nézett rá amikor beíratta hogy igenis itt volt még ha unta és utálta is az egészet és ki is nevette a pap gumicsizmáját de legalább ott ült igen most meg nem kényszeríti senki bár igaz akkor sem de ez mégiscsak más most tudod nagyon nem akar ott ülni majd a nőkkel a hetedik sorban ahogy a falubeli emberek esetlenül köszönnek és megejtenek egy mosolyt is miközben fürkészik sírsz már vagy még nem szóval mintha muszáj lenne de ők már tavaly is nevettek mert az annyira vicces amikor szóval talán pont ő az tudod ki szóval ő az aki nem hagyja hogy sírjanak és biztos ott szédeleg a templomban és szítja a jókedvüket pedig néha már ciki is hogy pont ők nem bírják visszafojtani a feltörő kuncogásokat és mama is úgy néz rájuk olyankor jaj lehet hogy idén fel kéne menni a fiúkkal az orgonához ott mégiscsak több a levegő és kevesebb az öreg néni aki arra gondol hogy szegény apjuk ha ezt látná pedig igazán elmehetnének azok az öreg nénik a búsba akik ilyeneket gondolnak szóval ez mindig elvárás de őt nem érdekelték az elvárások feketében sem azért járt egy évig és valahol utálta is de úgy érezte azért mégiscsak így kéne aztán tavasz volt és nem sokkal később a szülinapja szóval épp egy kicsit érezte csak bűnnek mikor belebújt az ezerszínű göncökbe és akkor nem is a ruhák vagy amiatt az egy év miatt de volt valami abban ahogy megszelídült a gyász hogy az ember megint tudott lélegezni.

 Olyan gyorsan dől össze minden.

Egyik pillanatban boldog vagyok, semmi okom nincsen rá pedig, aztán hirtelen nem vagyok az, szintén ok nélkül, aztán megint mégis. Aztán mellém totyog egy galamb. Megetetem.

Neked akartam elújságolni, hogy egy galamb a barátom lett! Dobáltam rá a fornettis morzsákat, szegény eleinte még összerezzent hirtelen kiegyenesedő karomtól, aztán már csak érdeklődve csipegette szét a nagyobb falatokat, szóval etettem, és közben azt figyeltem, hogyan bukik előre-hátra fejecskéje. Prr-prr. Olyan félmosolyféle izé hozzá. Még emlékszem.

Én el akartalak engedni. Tényleg! Hisz ez lett volna a legkevesebb. Azok után. Hogy elengedjelek.

De azt nem tudtam, hogy te akkor is elhagysz, ha nem engedlek el. Hogy nem jössz el akkor, pedig nem csak én vártalak. És nem válaszolsz az sms-einkre.

Hogy te leszel az, aki miatt én mindig tudni fogom, hogy szörnyeteg vagyok. Nem értem. Tényleg nem. Mármint az oké, hogy szörnyeteg vagyok, ezt nem tagadom, nem vitatom, de akkor is...

Lehet, hogy azért olyan zsúfolt a szívem, mert nem vagy egyedül odabenn. "A nagy sötétségbe." Ott kuksol még a fél világ. A másik fele meg kívülről taszigálja a falait, és nagyon nem szeretnének bejutni, ennek adnak mindig hangot. Ericc innen! Meg ilyesmik.

Mondd az igazat. Hogy szörnyeteg vagyok. Hogy nem számít, mennyire szeretek valakit, ha közben megölöm. Hogy lehet, hogy épp azzal ölöm meg, hogy annyira szeretem.

Akármit is jelentene, sosem mondtam neked. Most meg már nem mondhatom. Rég nem veszed a telefont, néha már arról is jó hallani egy-két szót, hogy még élsz. Talán úgy érzem, nem szabad, hogy nekem is fontos legyél.

Pedig, tudod mit? Szabad. Nem búcsúztam el tőled, de miért is kellett volna elbúcsúzni? Nem is akarok. Nekem csak az kell, hogy rúgjunk be még együtt néha. Hogy együtt támogassuk a lányunkat egyik kocsmából a másikba.

Hogy ne fájjon még ez is. Van minek fájnia. Meg amúgy se fáj nekem soha semmi. Ez egy ilyen dolog.

Most meg talán már tényleg lekonyult a szám?

 Erre a kérdésre valamiért felkaptam a fejem. Talán az én arroganciámról tanúbizonyság, hogy a széles, lapos, doboz jellegét már jócskán elvesztett "feketedoboz" válaszára már nem nagyon figyeltem, ehelyett felugró szemöldökömön botránkoztam meg.

Valami változott. Valami nem stimmel. Elérkeztünk abba a korba, hogy én már nem mondhatom, hogy magyar vagyok. Tényleg, elérkeztünk? Nem hagyják. Ha felegyenesedem, és megszokott hangerővel közlöm a világgal: magyar vagyok! - azt már nem nézik jó szemmel.

"Miért nem kiabálsz, magyar?! Hát nem tudod, hogy ma már csak úgy lehet? Áruló."

Az vagyok. Áruló. Amikor épp nem a mellem verem, és nem haragos szemekkel nézek annak az országnak a kancsal szemei közé, amelyikben pedig mégiscsak élek, akkor már nem is lehetek igazi magyar, ugye? Szóval ez az a kor, amikor egy másik magyar (bár nem vagyok biztos benne, ezt még ugyebár van-e jogom kijelenteni, vagy előtte talpig kokárdába kéne dugnom magam), szóval rám mutathat nyílegyenes mutatóujjával (amely egyébként igen-igen edzett már), és vérben forgó szemekkel, tényként teheti az asztalra: te nem vagy magyar. Ebben a korban én tehát nem vagyok magyar. Hiába beszélek, írok, tanulok, gondolkodom, álmodom magyarul, ez a nemzet újonnan deklarált nagyfiainak kevés.

Szem- és fülellenző nélkül talán észrevennék, és meghallgatnák, mit mondok. Mit szeretnék, és nem pedig akarok mondani.

Mit jelent ma magyarnak lenni?

Ma azt jelenti magyarnak lenni, hogy úgy általában kellőképp meg vagy sértődve, és ezt nem röstelled álló nap hangoztatni. Azt jelenti, hogy hirtelen kaptál rá jogot, hogy te, személyesen döntsd el, ki a magyar. Azt, hogy a tolerancia és a kompromisszum gondolata olyasvalami, amit mindenképpen te vársz el másoktól, követeled, ami a jussod.

Eközben elfelejtjük, ami igazán fontos. Kihasználunk minden alkalmat, hogy utálkozhassunk. Hogy fel legyünk háborodva. Kikérjük magunknak, hogy létezhet másféle, békésebb hazaszeretet.

Azt hiszem, eljött az idő, hogy én meg azt kérjem ki magamnak, amit a torkomon akarnak lenyomni úton-útfélen.

Magyar vagyok. Csupa nagybetű, és három felkiáltójel nélkül. Dühöngés és agresszió nélkül. Magyar vagyok. Magyar vagyok, mint mindenki, aki magyarnak érzi magát. A minap abba a deklarációba ütköztem, hogy a "megalkuvók", az együttműködés hívei nem magyarok persze, csak annak hiszik magukat, mivelhogy a magyarság a szívben dől el. Valóban ott. De az én magyarságom az én szívemben dől el, és bár dühítenek, de valahol mégis hidegen hagynak ezek a vádak.

Aki kezet nyújt a szlovákok felé, az már áruló, és le kell vágni az adott kezet. Azt, amelyiket kinyújtotta. Ezzel a mentalitással verjük a mellünket? Így akarunk élni és élni hagyni?

Még mindig, váltig állítom, magyar vagyok. Csak már egyre kevésbé tudom, ez mit jelent.

 Tudod, nem mindig egyedül ültem ott.

Voltak másféle napok is. Jobb oldalamon a múlt, bal oldalamon a jelen. A múlt énekelt, a jelen be volt rekedve és fáradtan mosolygott. Én meg magam alá húzott lábakkal nevettem.

Most meg csak baromira fáztam.

     Március. Igen, jött megint. Idefurakodott a március, ami azt jelenti, hogy ő is jön. Március Harminc.

Március Harminc nem szereti, ha így hívják őt. Én nem hívom őt sehogy, mivel én küldöm. Menj, tűnj el innen. Nem hallod? Egyébként nem hallja.

Hajnalban máshogy mérik az időt, mint szokás szerint. Amikor pedig eleve máshogy mérik az időt, azután az az idő meg is áll, az már semmi jót nem jelent. Mérnek valahogy, máshogy, valamit, ami amúgy van, de most épp nincs. És ebben a nincs-ben persze azt is nehéz lenne megmondani, hányadik lépcsőfokon ülsz, ülsz-e egyáltalán? Ezért olyan szerencsétlen valakire rámondani, hogy Március Harminc. Na, mer’ tudod, a valós idő meg minden, aki épp Március Harmincnak születik, arról sose merem kijelenteni, hogy létezik.

Ha az utcán kiáltanék rá, megfordulna. Megfordulna? Harminc! Ezt mondanám, jó hangosan. Vajon ez a keresztneve?

- Harminc! – így kiáltanék rá, messziről, és gyűjteném számban a nyálat. Gyűjtöm most is, úgy kiáltok majd rá. Fordulj ide, te nyomorult! Nekem meg addigra egészen sok nyál gyűlne össze a számban, már olyan bugyborékolva mondanám, hogy mutasd a pofád Március Harminc!, ő meg csak menne tovább, azt hiszem. Tudja ugyanis, hogy utolérni nem tudom. Meg süket is. Szóval, nem is hallja, hogy mutatnia kéne a pofáját, meg ha hallaná is, tudná, hogy nem tehetek ellene semmit.

Ott állnék Március Harminc mögött, mint mindig, a számlálhatatlan időmmel, ragacsos számmal, és megint nem tudnék hová köpni.

Ő az, akivel már valóban nem lennék kedves. És igyekszem magamban ráfogni az összes többi bunkóságot is. Amikor jön a grínpíszes kölyök, félénk vigyorral (van olyan egyáltalán?) még az aluljáróban, oda nem süt a Nap. De én márpedig lecsapom orromra a napszemüveget, ki se húzom a zenét füleimből, megrázom a fejem, odamordulok.

- Nincs időm – ezt szoktam mordulni. De olyan, mintha azt mordulnám oda: Március Harminc. Meg arra gondolnék közben, így utálkozva, tudod, hogy milyen képben jössz már megint, te..? És nem is lenne amögött a te mögött semmi, csak egy kiadós hatásszünet, épp elég arra, hogy ha végre úgy döntene, megfojtsa magát egy kiskanál tejben.

Amikor még a sajátjában nem tud, akkor például ugyebár szeplős grínpíszes képében jön. Nagyon csavaros. Ugye, még emlékszem arra, amikor láttam a jövőt? Tudod. Amikor olyan fasza jövőképek szállingóztak a rügyező fák között, a szöszben és porban, a focilabda puffanásában. Na, emlékszel? Jó. Akkor most nézz bele ennek az ártatlan kölyöknek a képébe, úgy, egyenesen bele, még ha eltakarod is a szemeidet, tudja ő, csak nézz bele! És morogd bele, hogy nincs idő, morogd bele, hogy nincs jövő. Mondd meg neki.

Meg ilyesmiket mond nekem Március Harminc, amikor épp nem fut előlem az utcán, mert sehogy se tudom leköpni. Nem tudom, miért utál engem. Miért lökdösi egész évben a vállamat, meg miért mondja olyan közömbösen állandóan, hogy mindjárt jövök.

Hát, tessék. Megjött március. Összeszorítom a fogam, és gyűlik a nyál a számban. Becsukom a szemem. Nekimegyek a kapunak. Káromkodok, nem köpök.

Neeem, nem köpök. Még korai lenne.

Ezt neked tartogatom, Március Harminc.

Igaz történet alapján

én: "Mi az a dolog a nőkben, ami megfog titeket? Mármint, az a pillanat, apróság, amit kerestek. Például a fiúkban nekünk az a megnyerő, ha valaki magabiztos, az a kicsi biztos plusz, amitől még ha bunkó is kicsit valaki, akkor is vonzó. Szóval valami ilyesmire vagyok kíváncsi. Hogy egy lányban mi lehet az a kicsi plusz?"

V (gondolkodás nélkül): "Pina."

Évek óta próbálok rájönni, hogy:

- kurva vagyok vagy angyal?

- részeg vagyok vagy másnapos?

- őrült vagyok vagy érdekes?

- szép vagyok vagy.. nem?

- hetero vagyok vagy leszbikus?

- szerelmes vagyok vagy nincs olyan?

- szomorú vagyok vagy fáradok?

- jól vagyok vagy.. nem?

- vége lesz a világnak vagy már vége van?

- még mindig fáj vagy már csak megszoktam?

- egyedül vagyok vagy mindenki?

- jó helyen vagyok vagy.. nem?

(még ha tudom is a válaszokat, azért néha érdekelne, mi az igazság)

 Szia Zazuli! Én téged annyira szeretlek! De most hideg van, majd szeretlek tavasszal!

      "...van úgy, hogy az embernek nincs elég köve."

 A következő párbeszédet megtörtént események ihlették. Cenzúrát sajnos nem alkalmazhatunk, azzal értelmét veszítené az egész. A közreműködésért köszönet B+ vércsoportú, mogorva tekintetű, de kedves barátomnak, akit leginkább Redford néven lehetne betájolni. Mint általában, szeretné hozzáfűzni a kedves hallgatóság örömére, hogy ájm tú szexi. 

- Összezavar engem ez a világ. Lehet, hogy bolygót tévesztettem.

- Faszt! ...faszt tévesztettél te, nem bolygót.

 Régen volt egy öreg, fekete zongoránk. Apu vette nekünk, egy üveg pálinkáért. Az a zongora szólt így, ilyen egyszerű, csilingelő, poros hangon, amíg csak a billentyűi lassanként fel nem mondták a szolgálatot. Én nem tudok zongorázni.

De nagyon hiányzik néha. A kopott festék, vagy amikor kemény billentyűin megpihent a délelőtti napfény, miközben én a fotelból néztem a reggeli meséket. A fekete és a fehér billentyűk is, a rozoga pedálok. Bölcs mosolya. Vagy az a mozdulat az orrán, amikor magyarázott. A hangja, amikor tudta, hogy nem tud énekelni, de azt hitte mégis. Amikor engem kért, hogy énekeljek. Amikor elvitt minket a Sting koncertre. Vagy az LGT-re, Péterfy Borira. Végül a Kispál és a borz. Az a zongora velünk nőtt fel, a napfényt elnyelő fekete lakk csak pergett róla hosszú éveken át, most meg már nincs, és arra sem emlékszem, mikor tűnt el.

Ott állt mindig az ebédlőben. Egészen az ajtótól az ablakig húzódott lomha teste. Sehova sem mozdult. Felépítette körülötte a házat. Bennük nem az az üveg pálinka volt a közös. Hanem a zene. A zene. Zene.

 A hematológia-szagú telekom iroda roskadozó fűtőberendezésén ücsörögtünk.

- Kabátodat nem veszed le? Érezd magad otthon.

Rohadt meleg volt, anyu inkább a jobb oldalamról a balra ült, mert megnéztem és ott nem ontottak talán akkora hőt magukból a rácsok.

Még délelőtt a biztosítóban a bácsi utánunk kiáltott, várjunk, hát még naptárat nem is adott. Boldog új évet, ezt még hozzávigyorogta, persze hálásan mosolyogtunk. Magának is. Nem is olyan csúnya képek voltak benne, bár csak viszonylag zajosan tudtam később megnézegetni a telekomban, az a susogó-csattanó hang, tudod, de valahogy nem zavart, mondjuk nem ájultam el a képektől egészen, de hát ez egy naptár.

- Mi ez a szag? De tényleg. Nem is a hematológia. A szülészet!

- Na ott aztán te már igazán sokat jártál.

- Vagy a fogorvos?

- Arra meg már nem is emlékezhetsz.

- De lehet, hogy a belgyógyászat - húztam el végül a szám.

- Na hagyjál már a kórházzal - morgott anyu, egyetértettem.

Hagytam. Aztán mikor nem bírta már a gyomrom, émelyegve tiltakozott a helyzet ellen, és hát mégiscsak muszáj voltam felállni szóltam, hogy kimegyek sétálni. Nem, persze, nincs nálam telefon, nem baj, majd jöjjek vissza.

Mindig az orromra hullottak a hópelyhek, amekkora nem is csoda, tesóm szerint pedig a füleim a nagyok, de azokat most bújtatta a sapka.

Hol vagyok?

Tudtam, és eszembe is jutott, mi van az utca végén, a nyavalyás vasszerkezet. Arra ne nézzél Csillike - utálta, amit csináltak, pont azért tervezte a cikk-cakkokat, hogy ne kelljen a fát kivágni, de ők kivágták. Ezt igazából csak most tudtam meg, én mindig azt hittem azért utálja, mert csúnya, én meg hittem neki, pedig lehet, hogy nem is volt az. Makovecz volt a kedvenc építésze tudod, mert organikus, gondolom. Én ugyan nem értek hozzá. Ő meg csodákra volt képes, lehet csak azért, mert így könnyebb visszagondolni.

Na de most komolyan, mi ez, hol vagyok?

Elmentem a csokoládézó mellett, nem mintha ő még azt látta volna, mégis szomorú lettem egy kicsit, talán pont ezért.

Aztán az utca végére értem, és nem volt ott a vasszerkezet. Persze, már rá is jöttem, hol vagyok, egy utcával feljebb, de á, mindegy, tudod, nem érdekelt.

Elindultam az ellenkező irányba, vettem egy ötven centes tollat, ami nem a rapper, hanem az ár. Lilát, sárgát vagy pirosat?

Mindegy, piros. Fog. Köszönöm. Viszlát.

A néni nem köszönt el, igaz én is szeretek motyogni az orrom alatt, de amúgy meg minek is köszönt volna vissza? Nála volt az eurósom, nálam a centese. Ja, persze, ez a zebra már egy ideje nincs itt.

- Akkor zúgasd a motort, seggfej - morogtam, igen, valahol az orrom alatt.

Talán ez az én félidőm a pokolban. Talán mégis képes vagyok aggódni, és a napi három film aránya még így se fedez mindent. De tudod, talán, végülis mindegyis. Tudod az zavar, hogy a multkor álmomban összetört egy távirányítót, én meg a saját hangomra ébredtem, ahogy csalódottan rászólok, de nem, kérdeztem aztán reggel, nem hallotta más, lehet, hogy az ébredést is csak álmodtam. Az ő hangját viszont már nem hallom, tudod, egy ideje már az álmaimban sem nagyon beszél. Mások beszélnek, ő nem. Elfelejtettem a hangját? Inkább felejtsük el az enyémet.

Visszamentem, anyu intett, talált jobb székeket a másik oldalon, már megkérdezte a csajtól, hogy ünnepi rezsimben dolgoznak-e, azért a tempó, de nem, végsősoron, bár igazán nem volt sok ember, de mi hibánk, mindenki szó szerint az utolsó napon jön. Mondjuk mi csak érdeklődni, de ahogy Adrian Mole hajtogatta egész gyerekkoromon át: ez az én formám.

Megint rosszul lettem, igen, ez tényleg a hematológia szaga. A hely, ahol megtudtam, vagy mondjuk úgy bebizonyították, hogy ja, én bárki életét megmenthetném. Ha akarnám.

Az enyémet meg szinte senki. Még talán akkor sem, ha akarná.

 - Félek.

- Mitől?

- Hogy csak álmodom.

- Ez nem hangzik jól. Remélem nem álmodsz.

- Hogyhogy?

- Mert akkor én nem létezem.

- Dehát nem is.

- Pedig mintha valamit éreztem volna. Akkor is érezném, ha nem léteznék?

- Nem tom.

- Fura.

- Inkább csak ijesztő.

- Akkor ezért nem akartad, hogy megcsókoljalak?

- Lehet. Nem akartam? Érdekes. De ha így van, akkor lehet, hogy ezért.

- Miért?

- Jaj, hát mert félek.

- Mitől?

- Attól, hogy megint csak álmodom. Nem figyelsz?

- Eléggé lefoglal a gondolat, hogy talán nem létezem.

- Igen, ez biztosan felkavaró.

- Inkább csak ijesztő.

- Tudod mit? Csípj meg.

A villamoson, a lyukasztóba kapaszkodva, ott, tudtam. Fülemben egy régi, mitnemondjak, szép világ dallamával, fanyar mosollyal. Tudtam.

Sőt. Az is eszembe jutott, hogy ne félj, a decembernek is vége lesz egyszer. Így hozhatnak néha a hétfők is üdítő felismeréseket.